Történt még az év elején, hogy önkéntes ismerősöm telefonon hívott: a tervezett nyári fesztivált más időpontra kellene helyezni, egy héttel korábbra, vagy későbbre. Az ok, hogy a hivatásos s az önkéntes főnökségből – ha marad az eredeti időpont – senki nem tud részt venni rajta.

Aztán kiderült pár nappal később, azért nem, mert Strasbourgba mennek. Velem együtt, csak ezt akkor – a fesztivál szervezése alatt – még nem tudtam. „Tegyétek át másik időpontra  emdeFalla, mert hogy mi nem tudunk részt venni, az a kisebbik gond – de te sem tudsz rajta részt venni, mert felvettelek az utas listára. Van kedved velünk tartani?”

Így kezdődött. Aztán kiderült, egy pályázatról van szó, mely a strasbourgi parlament látogatásáról szól. A résztvevőknek kötelező jelleggel egy előadáson kell részt venni, a többi szabad program… ami nem egészen így történt, de haladjunk csak pontosan szépen, ahogy a csirke megy a jégen…

Indulás előtt cca. egy héttel az utazásvezető – nevezzük csak Bubónak – többször is telefonált. Küldjem el az adataimat, s aki jön velem. A feleségemét. Mondtam neki, hogy legalább 10 éve ismerjük egymást, mégsem tudod, hogy nincs feleségem. Akkor a barátnőmet, vagy a Barátomat. Mondtam neki, hogy a Kedvesemmel fogok részt venni az utazáson. Rendben van, küldjem, a kért adatokat.

Puszmusszal megbeszéltük, hogy akkor bezony kettecskén veszünk részt – ő nem idegeskedik a távollétem alatt, nem kell mindenféle ’ámítógép hogy tartsuk a kapcsolatot :)

Nos, Bubó ismételten hívott nem egyszer, majd’ az utolsó pillanatokban derült ki, hogy a főnökség(ek) embereinek a felettes szervek betartottak. Ismerős a szitu, ez régebben is előfordult. Így kellene még nyolc – tíz ember, aki részt venne velünk a túrán. Ha nem lesz meg a 40 fő, akkor ugrott a pályázat, s elmarad az utazás.

Nosza, ugrottam is egyből – nem szoktam még meg, hogy a „leszarom” tablettának kéznél kell lennie. Ráment egy napom, s Puszmusszal sem találkoztam a szervezés miatt. Sikerült még két muzsikust, + az egyiknek a párját, s egy fotóst rábeszélni. Nagyon nem kellett őket kapacitálni, főleg azért nem, hogy a fejenkénti hozzájárulás 10.000 HUF (akkor még így volt). Az utazást/szállást a meghívó téríti majd a helyszínen, plusz egy közös vacsorát csütörtökön este. Az egész út alatt önellátó mindenki, a szállodában reggeli sem lesz. Annyi baj legyen. Megoldjuk.

Előkészületnek annyi történt, hogy megnéztem a „sorosbérenckizsákmányolókapitalistamigráncsmagyarellenes” multiknál milyen árakkal dolgoznak. Három évvel ezelőtt, mikor a Selmer Blasorchester meghívására ott jártunk, akkor jöttem rá a németországi árakat látva, hogy – kis túlzással – mi itatjuk a németeket. Most rájöttem, hogy a franciákra mosunk is. :)

Az én EU-s eü kártyám június 3-án lejárt, nosza, menjünk megújítani. Aztán balesetbiztosítást is, az ördög nem alszik. Jó lenne némi magyar ajándékot is vinni a kinti segítőknek. Puszmusz beszerzett két üveg bort, s egy liternyi pálinkát, jómagam négy üveg bort népgazdasági hasznosításra. Időjárás előrejelzés megtekintése után bepakol az ember, ennyi időre nem visz sok cuccot. Az előrejelzés 21 – 22 celsiust ígért, némi felhősödéssel. Eső ellen elég egy baseball sapka.

Két rövidnadrág az utazásra, s a sétálásra, egy hosszúnadrág, mert az ember templomba sem fűszoknyában megy, a Parlamentbe sem. Két rövid ujjú ing, kettő póló, gatyák/zoknik, tisztálkodó szerek. Na, ez megvan. Milyen kaját vigyünk? Kettőnknek csináltam 28 db szendvicset (kiderült, sok lett) s még 12 darab tepertős pogácsa is bekerült a szütyőbe. Puszmuszka is hozott fasírtos zsemlét, azzal kezdtünk. Ritka jó ízű, kicsit paprikásabb/fűszeresebb, mint ahogy mi készítjük, de nagyon jólesett. Vittem még hat darab félliteres vizet, ami csontra lett fagyasztva. Hűtőtáska túl sok helyet foglal. Kis utazótáska, s egy hátizsák. Plusz egy „borjú” amibe az ajándékba szánt italok voltak kellően becsomagolva, ne legyen baj esetleges rázkódástól.

Kedden délben indult a busz, 12:30-ra jelezték érkezésüket, amiből 13:00 lett. Aztán a megyeszékhelynek vettük utunkat, a társulat nagyobbik része ott szállt fel. Hátunk mögé került egy igen gyorsbeszédű nem mellesleg elég hangos fickó a feleségével. Jól szórakoztunk volna a sok sületlen szövegen, az asszonyka pedig megtestesítette a IQ light sötét oldalát. Ha jól vannak így, legyenek. Vegyes társaság volt, pár emberrel még nem is volt szerencsém találkozni. Üsse kő, ezt a pár napot kibírjuk.

A csepeli madaras tesconál volt az első megálló, de mintha cseppet lassú tempóban haladnánk. 20:42-kor léptünk át Ausztriába, 14-én 02:19-kor Németországba, s 10:46-kor Franciaországba. Két sofőr volt, egyik olyan 30, másik 60 körüli. Ránézésre. A korosabbik a 110-es táblánál is épp’ hogy 90 felett tolta. Hosszú volt az út. Nem lett volna ennyire hosszú, ha a sofőrök nem ütik be az általam egyáltalán nem kedvelt gps rendszerbe a legrövidebb távolságot… Semmi értelmét nem látom, miért kell az autópályáról lehajtani egy öt(!) km-es rövidítés miatt. Amira nem számított senki, az útközben történt útlezárás – mindez természetesen éjszaka, csak a felvezető rendőrautó villanó fényeit láttuk magunk előtt, s az utána közvetlenül haladó nagyobb jármű, ami szintén erősen bocsátotta a vészjelzést. A rendőrautó ment vagy 300 métert, majd bevárta az utána menőket (velünk együtt), ismét 300 méter toporgás, előre haladás, majd ismét megállás, s ez a totyogás tartott vagy három órán keresztül. Úgy érezte magát az ember, hogy minél közelebb jutunk a célállomáshoz, annál később érünk oda…

04:30-kor megálltunk egy benzinkútnál, ott azért már elég törődött volt a társulat, próbáltuk megsaccolni, mennyi idő kellhet még a megérkezésig. Majd’ mindenki könnyített magán, a reggeli harmatcseppeket is fogyasztották, akiknek szüksége volt rá.

Summa summarum, Kehl-nél átlibbentünk a Rajnán, s hipp-hopp Stresszburg(sic!) célállomásra érkeztünk. A szállodához, 11:45-re. Negyedóra híján 23 óra volt az út. De megérkeztünk épségben. Épp csak a szállodások nem voltak elkészülve a szobákkal. Tíz szoba már rendelkezésre állt, a maradék 12 szobában akkor cserélték az ágyneműt, stb.

Puszmusszal nem nagyon siettünk, így a földszinten sikerül megcsípni egy szobát. Időközben egy segítő is érkezett, aki a látnivalókra vitte a csapatot. Itt aztán megmondtam a vezetőnek (Bubónak), hogy nem kívánunk a csapattal részt venni ezen a túrán. Az előzetesben annyi szerepelt, hogy meg lehet nézni majd sok mindent, a kötelező a másnapi (csütörtöki) látogatás kötelező mindenki számára. Akkor mentünk az európai parlamentbe. Másik vezetőnek adtam 50 eurót, hogy ha vannak közös kiadások, miattunk ne fizessenek többet, akkor sem, ha mi nem veszünk részt a túrán. Elmentek várost nézni, mi pedig hunytunk egy órácskát, s elindultunk gyalogláb felfedezni a környéket.

Indulás előtt azért fel szoktam készülni, merre kell menni oda, ahová jutni akarunk. Ha az ember a fejében tartja a térképet, nagyon el sem tud tévedni. Nem túl messze, mintegy 12 percnyi járásra leltünk egy bevásárló objektumot, s be is vetettük magunkat. Szinte az első üzlet volt egy ’ámítógépes üzlet, egy jól megtermett fekete ember állt a bejáratnál. Az árak alatta vannak az itthoniaknak, én ezt nem tudtam megállapítani, de szerencsére Puszmusz nagyon képben van ilyen téren is. Menjünk tovább, visszafelé úgyis erre jövünk, vagy visszajövünk hazaindulás előtt.

Azzal biztosan nem mondok újat, hogy az árubőség milyen, nálunk is van már minden. Ami meglepő, azok az árak. Teljesen megfizethető, sőt! Kis ízelítő: képeslap 0.40; fémdobozos 0.25kg őrölt, 100% arabica kávé 2.40; egy kilós szintén 100%-os arabica, neve nekem ismeretlen „Maison du Café” szemeskávé 6.40, a Segafredo 7.00 euró. Ja, s nem utolsó sorban vettem egy pár fekete cipőt 9.90-ért :)

Visszasétáltunk a szállodához, útközben még bementünk egy „Mekibe” sajtburgert enni. Nyuszifül (=Puszmusz) ott még a huncutsággombolyagból letekert egy kicsit, s papírzacskóval távoztunk. A papírzacskó nem volt üres. Kisvártatva megérkezett a csoport is, kifacsarva betyárosan (31 fok volt). Elmondtuk, merre lelik a boltot, ha van még kedvük sétálni. Egy közelebbi csemege üzletet is leltünk, gondoltam, majd reggel ide száguldok el friss péksütiért. Épp’ csak azt nem néztem meg, mikor van nyitás.

Este még megírtam a képeslapokat, aztán páran invitáltak a szálloda árnyékos oldalára, összetoltak pár asztalt, kínálgatás különböző háziszőttesek, miegyéb. 22:00 körül aztán eltettük magunkat másnapra.

Szokásos korai időre beállítottam az ébresztőt, ha magamtól nem ébrednék. Magamtól nem ébredtem, ám mielőtt megszólalt volna az ébresztő, halk szavakra, s simogatásra ébredtem. Puszmusz  hozott kávécskát… A meglepetéstől szinte nem is jutottam szóhoz… Roppant jólesett, a kávé utáni csókolózás nemkülönben J

Elsétáltam a közeli élelmiszerbolthoz, várakoztam cseppet. Az üzletben a villanyok égtek, embereket is láttam, meg beszállító autókat, szemeteseket. Ami feltűnt, hogy szombat-vasárnapi napon az üzlet 07:30-kor nyit. Gondoltam, hétköznap akkor 06:30-kor. De akkor még csak pár ember szaladt az üzlethez, s belülről beengedték őket. Aztán megkaptam a magyarázatot. Hétköznap 08:30-kor nyitnak… Atyavilág, ezt nehéz lenne megszokni.

Visszasétáltam a szállodához, idő mint a tenger, lassacskán ébredeztek az utastársak is, néhányan a harmatcseppes üvegekkel „szomszédoltak” – magam mosolyogva néztem őket. Ismét bebizonyosodott Hegedűsgéza(sic!) idézetének jótékony hatása: „legmámorítóbb dolog a folyamatos józanság!” Persze ez csak ilyenkor, hosszú távú szeszmentes alkalmakkor jut eszembe. Reggel kis bénázás - nem mindenki tartja be a csoportos utazások íratlan szabályát, mely szerint elkésni nem illendő… úgyis megvárják a későket. Megérkeztünk az úti célhoz. Lenyűgöző az épület már kívülről is. Nagyjából tudta az ember, mit fog látni, de nekem nagy élmény volt. A bejutáskor semmi különös nem volt, csak olyan hajszolósnak tűnt. A fegyveresek látványa valakiben félelmet, valakiben a biztonságot váltotta ki. Átmentünk az átvilágító(s) helységen, s pár méter után a belső udvaron találtuk magunkat. Nem tudok úgy írni, hogy űberelem az addig látottakat. Egyik első dolog: hol van a büfé?! Kávét akarok, ajándéktárgyat akarok, mi az, hogy csak koedukált mellékhelyiségek vannak?! S más efféle, „úgysem értenek magyarul, aljazzuk őket” megszólalás után egy vetítőterembe invitáltak bennünket. Nekem nagyon tetszett, egy kör alakú hely, s körben a falon futott a műsor, az EU létrehozása, története zanzásítva – bármerre nézett az ember, körben futott a film. Mire az ember megszokta úgy Istenigazából, már véget is ért.

Eztán átmentünk egy másik terembe, ott egy helyi ott dolgozó emberke tartott délig egy előadást a parlamenti működésről, plenáris ülésekről, majd felkísértek a parlamenti nagyterem tetején körbefutó erkélyre, ahonnan belátni az egész termet, fülhallgatón keresztül a tolmácsok segítségével mindent hallani. Én nem tettem fel a fülest, inkább a látványt próbáltam befogadni.

Ismételt bénázás után a kijáratnál találtuk magunkat, ahol egyik utastárs felesége megtorpant, a kb. következő szavakkal: addig ki nem megyek, míg nem pisilek, azonnal forduljunk vissza, de ő koedukált helyre nem megy! El is neveztem a háta mögött „PP”-nek. PP= parlamenti pisi(s) :) Nem tudom, hogyan oldotta meg a gondját, de na. Néhányan kaptak becenevet, ilyen volt "Kalán-néni"; DrBubó helyett inkább Dugó... 

További program megbeszélése. Csudálatos. A 44 fős társaságból cca. 30-an a következő álláspontot képviselték: „nekem mindegy hová megyünk, de ha nem oda, ahová én akarok, akkor nyasgem…” A szervezés gagyi lett volna, ha egyáltalán. De még gagyinak sem nevezhető. Colmar városába mentünk, ezer fok kint, ezer fok a buszban. Majd mindenki nagyon okos(nak tűnő), lehetőleg olyan hangos észrevételt tesz a buszon, hogy mindenki hallja. Ehhez jön a „segítő” magyarázata, melyben megpróbálja a lehető legtöbb információt adni a látnivalókról. Ezért egy körforgalomnál lassított a busz, hogy mindenki lássa a „Szabadság-szobor” körforgalom közepén elhelyezett mását. Merthogy a szobor készítője colmari születésű (állítólag).

Puszmusszal nem mentünk a falkával, önállósítottuk magunkat – kerestünk egy evő-helyet. Ami nem is tűnt olyan egyszerűnek. Az információ hiányának köszönhető, hogy gőzünk sem volt, a helyi szokásról: 14:00 – 16:00-ig szinte minden élelmiszert is árusító kávé(s)ház, kisvendéglő s társaik nincsenek nyitva L Azért leltünk egy mexikói(?) helyet, ahol ettünk. Két fickó volt bent, egy lélek sem rajtuk kívül. Együnk „kebab”-ot. A kebab összeállítójának arca nem túl bizalomgerjesztő, köszönhetően egy sebhelynek, mely a jobb szeme alatt kezdődött, s az állcsontja alatt végződött… Másikuk egy széle-hossza egy távolkeleti származású, ránézésre tizenéves, a tízhez közelebb. Közben bejött egy asszony, aki bohócnak volt öltözve, rakosgatta az adományait. Ritka kellemetlenül éreztem magam, próbáltam nem ránézni.

A kebabhoz kapott sült krumplival nem bírtunk, így bekerült a hátizsákba. Kis séta után összefutottunk a csoport pár tagjával, majd egy jégkását is árusító helyen 2x0.5 liter jégkásával birkóztunk. Jó meleg volt – nem a jégkása - , a jégkása pedig nagyon hideg. Olyannyira, hogy belekönnyeztem a fogyasztásába.

Colmar után „még egy helyre feltétlen menjünk el” felkiáltásnál az én hócipőm már tele volt az örökös szaladással… Kaysersberg. Látványos, szép, s minden egyéb. Persze először a parkoló melletti WC-k megtámadása, majd „egy óra múlva itt találkozunk” után a balga hadnép sovány malac vágtában felment a várhoz J Puszmuszkával nem mentünk. Ahhoz, hogy tornyot nézzek, nem kell felmenni a toronyba…

Időközben a hegyek mögül érkezett a feketeség. Visszainduláskor egy betyárosan nagy viharba kerültünk, csak úgy dörgött-villámlott. Persze mi volt a legnagyobb baj: miért nincs térerő?! Biztos ebben is a soros keze van :/

Nos, visszaértünk Strasbourgba, irány a sokszor beharangozott közös vacsora egy olyan helyen, ahol 1742 óta működik a kocsmahivatal. Nem tudom miért, de a vezető(?) szerint ez egy olyan hely, ahol Calvadost is lehet inni. Persze. mint bárhol máshol. Engem sem azért kergelésztek pubertás koromban, mert nem ittam meg az almapálinkát melegen.

Közös vacsora egy pincehelyiségben, ahol két órán keresztül hozzák számolatlanul a leginkább krumpli lángosra emlékeztető fonnyasztott hagymás-, savanyú káposztás-, gombás-, sajtos izéket, másfél literes korsókban a helyben főzött háromféle sört, kétliteres kancsókban a limonádét.

Kissé szégyelltem magam. Nem magunk miatt. A „jó magyar szokás” miatt. Atyavilág. Néhányan – akiknek egyébként sincsenek kenyérgondjai itthon, hogy másról ne is beszéljek – úgy tömték magukba jópofának tűnő mondatok kíséretében az ételt, mint akik nem ettek ki tudja mióta. Szinte rágás nélkül tuszkolták, mer’ ingyen van. Ha beledöglök is megeszem! Cca. egy óra múlva a segítő felszólította a társulatot, hogy kivégeztük a két órán keresztül annyit ehetsz/ihatsz közös vacsorát, hogy innentől fizetős. A társulat egy része morgolódott – jogosan - , a kisebbik része „semmi nem számít, egyszer élünk, mutassuk meg a csigazabálóknak, száz szál gyertyát, kihanemén!” Aznap éjszaka még készült pár fotó Puszmusszal együtt. Mosolygós, szerelmetes. Mert csak.

Másnap hazaindulás előtt még egy gyors vágta a helyi madarastescoban, aztán nem érzékeny búcsú után hazaindultunk. Útközbe esett, így Baden-Baden városba is volt egy rövid vágta, épp' csak kedvcsinálónak.

Németországban kaptunk egy durrdefektet – úgy szép, ha zajlik -, majd még némi törődés után szombat reggel kilenc órára hazaértünk.

Summa summárum, eddig bárhol jártam a világban, minden hazaérkezéskor azt mondtam: egy jó elmerülés egy fürdőkádnyi forró vízben, egy jó evés/alvás, ruhák mosása után indulhatunk vissza. Ilyet most nem mondtam, s még csak nem is gondoltam! 93 órás volt az út, ebből 44 óra buszon. 

Ám nagyon büszke vagyok arra, hogy Puszmusszal együtt végigcsináltuk ezt a túrát – s lesz még olyan bakancslistás hely, ahová együtt megyünk, nem kell máshoz igazodni, s jut idő mindenre.

Köszönöm a türelmet!

ui.: ami nem mellékes, tegnap előtt voltunk 345 naposak ;)